Hát itt vagyok.
Régen írtam. Igazából a megfelelési vágy és a belső szorongás, hogy mindig kell valami produktív dolgot alkotni az életben, a világban, a munkában, a magánéletben nagy nyomást helyezett rám, így végül arra jutottam, hogy csak akkor ülök le pötyögni, ha majd úgy is érzem van mit mondanom…
A múlt hetem nagyon kemény volt és az egyetem első két napja is magával ragadott. Vagyis maradjunk annyiban, hogy felzaklatott.
Elkezdődtek az órák és magam sem gondoltam volna, hogy már pénteken este úgy fogok hazatérni a suliból, mint egy agyon mosott konyharongy, akit kifacsartak és a földre dobtak.
Megviselt.
Utolsó óra után haza indultam…
És az autóban ülve rám tört a zokogás.
Egy mély, fájdalmas, kegyetlen keserűséggel nyakon öntött sírás.
A saját könnyeim fátylától nem láttam az utat, így megálltam egy Tesco parkolóban és gejzírként robbant ki belőlem az elmúlt két év fájdalma.
Minden emlék, csalódottság, félelem, frusztráció, tett, gyász. És csak sírtam.
Vagyis zokogtam, mint egy idióta a kormány mögött.
Belenéztem a tükörbe és a lefolyt smink mögött végre egyszer igazán büszke voltam magamra. “Megcsináltam!” Lehullott a maszk.
Két éve ilyenkor nem gondoltam volna, hogy valaha idáig jutok.
Egyedül.
Önerővel.
Nulla segítséggel.
Akkor a válás okozta fájdalom, önmarcangolás és önsajnálat annyira elsöpörte a pozitív energiáimat, hogy ott aztán nem találtam semmi koffeint a lelkemnek.
Persze amikor benne van az ember a drámában, legkevésbé sem tudja örömre programozni az agyát, és áldást látni egy válásban.
Ahogy a kocsiban ültem feljöttek az emlékek. Lucával való életem, amit csak “kettesben” töltöttünk.
A folyamatos munka, és az anyaság közötti balance megtartása.
A hajnali 4.15-ös kelések minden áldott nap, csak, hogy dolgozhassak, hogy feltöltődve legyek még reggel a lányommal, mielőtt bölcsibe vagy oviba vittem.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyit írok.
Senki sem látta, a maszkom mögött ,hogy mennyit küzdök.
Senki sem látta, a maszkom mögött ,hogy mennyit küzdök magammal, az érzéseimmel.
Senki sem tudta, hogy éjjel dolgoztam tanultam, csak, hogy napközben időben el tudjak jönni a munkahelyemről, hogy ne utolsónak hozzam el a kislányomat a bölcsiből.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyire akarom.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyire hittem.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyire egyedül voltam.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy anyagi problémákkal is küzdöttem.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy milyen magányosnak éreztem magam.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyi kívánságot mormoltam akkoriban el.
Senki sem látta a maszkom mögött, hogy mennyire bizonyítani akartam.
Rohantam. Mentem. Szaladtam.
Mérhetetlenül nagy terhet cipeltem és minden áldott nap úgy hagytam el az intézmény bejáratát, hogy felnéztem az égre, vettem egy nagy levegőt és erőt kértem.
MINDEN. ÁLDOTT. NAP.
Mit láttak az emberek? A felszínt.
A maszlagot. Az általam generált “csodás, mosolygós” maszkot.
Amit minden reggel hibátlanul felkentem a tükör előtt.
De, hogy mi volt ott, akkor mélyen senki sem látta.
Ahogy írok most róla feltörnek az emlékek, és krokodil -könnyek cseppenek a laptopom billentyűzetére.
Álarc mögé bújtam, és mentem előre, csak azt a célt láttam, hogy Lucának mindent megtudjak teremteni.
Nem érdekelt semmi és senki, csak ő.
Önző módon mentem és nem érdekelt már a világban, hogy ki, mit, hogyan és miként gondol, pletykál rólam.
Tűzön-vízen keresztül küszködtem azért, amim most van. Kiálltam magamért.
Az igazamért.
Erősnek látszódtam, pedig belül egy ugyanolyan 4 éves kislány voltam, aki semmi másra nem vágyott csak egy szoros, mély ölelésre.
Imádkoztam.
A sötétben.
Nem érdekel ki, mit gondolt, miért néztek bolondnak, annyira sokat sírtam, hogy csak abban hittem, hogy egyszer majd amire akkor remegve vágytam, egyszer csak a megszokott jelenem lesz.
És most…Mi történik?!
Nézzetek körbe!
Érzelemmentes, mű, feszültséggel teli, “lájk- vadász” világ, ahol a maszkok mögé elbújva már az érintésnek a fontossága is kezd elhalni bennünk.
Még a televíziós műsorok is már a maszkokról szólnak…ami felér egy pszichológiai tanulmánnyal, de erről inkább nem is írnék…
Abba meg pláne nem mennék bele, hogy a járvány okozta vélt vagy valós információk milyen hatással vannak a társadalmunkra.
De…
Felemészt, hogy minden reggel kb. belököm a lányomat az ovi kapuján és a gondozó néninek “dobom át”, úgy mint egy darab húst a hentesnél.
Nem tudom rendesen a terem bejárata előtt megölelni, megpuszilni, csodákkal teli napot kívánni, mert az a retkes maszk rajtam van ( és tudom, hogy véd…(vagynem)…) és nettó 6 méterről nézem, ahogy rám csukják a kaput és kísérik be a lányomat a saját csoportjába. És ő akkor is mosolyog. Egymás szemébe nézünk és minden reggel azt kívánom neki, hogy: “Luca, legyen csodákkal teli napod!”– és ő vissza kiabálja: “Anya neked is!”
És én kimegyek az oviból és megpróbálom megtalálni a csodákat…amit valljunk be a maszk mögé bújva rettenetesen nehéz.
A világunk is maszk mögé bújt.
A világunk küzd a szabadságáért.
A világunk küzd a levegőért.
A világunk küzd az ember által felhúzott korlátokkal.
Ezzel az írással csak annyit szerettem volna mondani, hogy jó, ha néha – ha csak otthon is tehetjük- minden maszkot leveszünk magunkról és szembenézünk önmagunkkal. A fájdalommal, azzal az énünkkel, aki még hisz egy picit a mindennapi csodákban…Mert én egy éve is hittem benne.
Korlátok nélkül.
Maszk nélkül.
K., ✨
Ui: Legyen holnap csodákkal teli napotok!