Ma az oviban, a kapuban még visszaszólt:

Anya! Keresem a csodákat! Szeretlek!”

Majd a maszkom alatt, gyorsan kirohantam az oviból és elsírtam magam. Persze, amúgy is borzasztóan nehéz elszakadnom tőle és most ezt a hétvégét nem töltjük együtt.

Tegnap az egyik interjúm alatt egy nagyon kedves vendégem azt mondta: “Örülj, hogy sírsz Kriszta! Örömödben, bánatodban. A lényeg, hogy jöjjön ki. Tisztul általa az idegrendszer.”

És milyen igaz!

A hetem annyira borzasztóan sok volt, hogy minden reggel rohanva értünk be az oviba és tele volt a lányom padlása már az általam nyüstölt mondatokkal:

“Gyere Luca! Siess Luca! Menjünk Luca! Anya elkésik Luca!”

És ilyenkor egy rohadt nagy lelkiismeret-furdalás jön rám, hogy mekkora egy sz@r vagyok, hogy minden reggelünk (jó nem minden) abból áll, hogy sietünk. Aztán azon agyalok…hova a búbánatba rohanok? Minek? Határidők, dátumok, rohanás, agyalás, kattogás.

És ilyenkor, mikor reggelente a kapuba kiüvölti nekem, amit pici kora óta tanítok neki, hogy keresse minden napjában a csodákat, akkor rám zúdul a valóság, hogy és én?! A nagy rohanásban, hol fedezem fel a csodákat?! Mondom, de nem teszem. Majd a lányom péntek reggel egy mondatával fejen kólint.

Abban a korban vagyunk, amikor mindenre rákérdez.

Minden és mindenhogyan érdekli. Tegnap este egy órán át sugdolózva beszélgettünk. Ilyenkor összebújunk és elmeséli mi történt az oviban. Titkokat oszt meg velem. Kérdezősködik. Válaszolgatok neki. Majd én kérdezek, ő válaszol. Ilyenkor azt érzem, működik köztünk egy varázserő, amivel világokat tudunk döngetni. Ha valamit nem ért, újra rákérdez. Csendes, fátyolba burkolózva beszélgetünk a paplan alatt, hogy senki ne hallja meg. Ovis csalafintaságok, szerelmek, titkok.

Eljutottunk ide. Pontosan nem írom le mi volt a téma, mert megígértem neki, hogy titokban tartom, de annyit elárulhatok, este mikor elhalkult a szuszogása és mély álomba zuhant mellettem, rommá bőgtem megint magam.Azon gondolkodtam este, hogy hogyan lehet valakit ennyire szeretni. (?)

Hogyan tudom ennyire mélyen, el nem mondott szavakkal, le nem írt gondolatokkal, mély szeretettel ölelni, puszilni és az összes szeretetnyelvet egyszerre használni. Alapvetően ösztönös anyukának tartom magam: minden napban van valami extra, folyamatosan tanulok mindenfélét magamról, róla, a mindennapokról, az életről.

És közben itt van ez a szeretet-dolog, ami foglalkoztat. Amit minden szent -könyv önt ki magából. Ahonnan indul az élet. Amit, sokan elfelejtenek. Hiszek abban, hogy a szeretet mindenható.

Hogy, igenis megvéd minket a rossztól. De mégis, mi a szeretet? Energia? Erő? Gondoskodás? Idő? Ölelés? Puszi? Szavak?Tárgyak? Ajándékok?

Mind egyszerre!

Valljuk be. Annyira jó szeretni. Annyira jó mélyen, igazán, szeretettel, vagy erős szerelemmel kapcsolódni a másikhoz.

Úgy szeretni, mint anya, a gyermekét. 

Úgy szeretni, mint egy nagymama, az unokáját.

Úgy szeretni, mint Ady, Lédát.

Úgy szeretni, mint Radnóti, Fannit.

Úgy szeretni, mint ember, a sót.

Szép napot és hétvégét nektek.

Merjetek szeretni! ❤️

Kriszta✨

#lélekkoffein