Az egyik szál az anyaságé: nagyon konkrét, nagyon földi, nagyon jelen idejű. Altatás, ölelés, reggelik, sírás, nevetés, csomagolás, mesék, a „még egy puszi”, a „még egy perc”, a „még itt maradsz, anya?” – ez a szál olyan, mint a mindennapi kenyér, mint a víz, mint az élet alapja. A másik szál viszont valami láthatatlanabb: az identitásomé. Azé a nőé, aki a gyerekein túl is létezik. Aki nem csak gondoskodik, hanem gondolkodik. Aki nem csak tart, hanem szeretne néha maga is tartva lenni. Aki nem csak működik, hanem kérdez. Aki nem csak ad, hanem vissza akar érkezni magához.

És ebben a kettősségben – amiben én mostanában nagyon sokat élek – különös erővel bukkannak fel a nevek. A gyerekeim nevei. Mintha két pici kulcs lenne, amit a világ adott, hogy amikor elfelejteném, ki vagyok, és mi fontos, akkor legyen mibe kapaszkodnom.

Luca. Panka.

A nevük nem csak hang. A nevük kép. A nevük illat. A nevük mozdulat. A nevük az a pillanat, amikor először kimondtam őket. Az a pillanat, amikor rájöttem: mostantól ez a szó nem egy szó, hanem egy élet.

A nevük bennem él, de valahogy mégis vágyom arra, hogy láthatóvá tegyem. Hogy legyen egy jel, ami akkor is ott van, amikor nem a nap sűrűjében vagyok, hanem csak úgy… magamban. Egy jel, ami nem a világnak szól, hanem nekem.

Ezért került elő újra a gondolat, hogy tetoválást szeretnék. Nem divatból. Nem bizonyításból. Nem azért, hogy „jól nézzen ki”. Hanem azért, mert nekem a testem – ahogy már írtam – történet. És néha jó, ha a történetnek van egy olyan fejezete, amit nem csak belül hordasz, hanem valahogy a bőrödön is.

A bal karomon van egy L betű. Luca. Egy ideje érzem, hogy szeretném átrajzolni, finomítani, újraértelmezni, mert közben az életem is átrajzolódott. És közben ott van már Panka is. És valahogy úgy érzem, nem akarok külön-külön jeleket, mintha külön dobozokba tenném őket, hanem inkább azt szeretném, hogy a két név találkozzon. Hogy legyen benne kapcsolat. Hogy legyen benne összefonódás. Hogy látszódjon: egy család. Egy anya. Egy szív.

Ezért jutott eszembe az, hogy az L-re „ráhúznék” egy P-t. Nem erőből, nem agresszívan, nem úgy, hogy az egyik eltakarja a másikat, hanem úgy, hogy egymásból nőjenek ki. Mintha az egyik betűből születne a másik. Mint ahogy az anyaság is: az első gyerek után azt hiszed, már érted, mi ez, aztán jön a második, és rájössz, hogy ugyanaz vagy – és mégsem. Mintha Panka rárajzolódott volna az életemre. Nem kitörölve Lucát, hanem hozzáadva.

És mellé az olívaág.

Az olívaág nekem nem dekor. Nekem az olívaág valami nagyon mély, nagyon emberi szimbólum. A békéé. A megérkezésé. A lassúságé. A növekedésé. Annak a fajta erőnek a jelképe, ami nem harsány, hanem kitartó. Ami nem tör, hanem él. Ami nem gyors, hanem biztos.

Az olívaág olyan, mint az anyaság valósága: nem mindig látványos, de nagyon erős. Nem mindig könnyű, de nagyon éltető. Nem mindig sima, de mély.

És miközben ezt írom, érzem, hogy ez az esszé valójában nem a tetoválásról szól. Hanem arról, hogy hogyan lesz az emberből anya, és közben hogyan marad ember. Hogyan lesz a nőből „valaki más” úgy, hogy közben ne vesszen el a régi is.

Mert az anyaság nagyon furcsa tükröt tart. A gyerekeidben olyan részeidet látod vissza, amikről nem is tudtál. A türelmedet, a türelmetlenségedet, a szeretetedet, a félelmeidet, a kontrollodat, a vágyaidat. És közben ott van benned a kérdés: ki vagyok én most?

Én például sokszor érzem, hogy az anyaság mellett a saját identitásom „csendesebb” lett. Nem eltűnt, csak halkabb. Mintha a női énem néha háttérben állna, és várná, hogy mikor lesz újra tér. Mikor lesz újra mondat. Mikor lesz újra mozdulat. Mikor lesz újra énidő, nem mint jutalom, hanem mint alap.

És ebben a halkulásban a testem is részt vesz. A test, ami közben rengeteg mindent csinál: tart, ringat, ébreszt, dolgozik, él. És a test, ami közben néha azt mondja: „hé, itt vagyok, ne felejts el.”

A tetoválás gondolata nekem valahol erről is szól. Hogy ne felejtsem el. Hogy legyen egy jel, ami nem engedi, hogy csak szerepekben gondolkodjak magamról. Hogy amikor rápillantok, akkor eszembe jusson: igen, anya vagyok, de közben nő is vagyok. Igen, kapcsolódom hozzájuk, de közben magamhoz is kapcsolódnom kell.

És persze ott van a félelem is, mert nálam mindig van. Nem drámai, csak emberi. Félek attól, hogy „mi van, ha rossz lesz”. Félek attól, hogy „mi van, ha megbánom”. Félek attól, hogy „mi van, ha megint kontrollt veszítek”. De közben azt is érzem, hogy ez a fajta félelem valójában ugyanarról a helyről jön, mint minden más félelmem: abból, hogy szeretném jól csinálni. Hogy szeretném a lehető legjobban. Hogy szeretném, ha szép lenne. Ha igaz lenne. Ha méltó lenne hozzájuk.

És talán ez a legszebb része az egésznek: hogy miközben azon gondolkodom, milyen legyen az L és a P, milyen legyen az olívaág, valójában azon gondolkodom, hogy hogyan legyek méltó az anyaságomhoz. És itt nem a tökéletességről beszélek, hanem arról a csendes szándékról, hogy szeretnék jelen lenni. Szeretnék kapcsolódni. Szeretnék hazatalálni.

A gyerekeim nevei sokszor akkor szólalnak meg bennem a leghangosabban, amikor nehéz. Amikor fáradt vagyok. Amikor türelmetlen vagyok. Amikor úgy érzem, szétesek. Olyankor néha elég, ha kimondom: Luca. Panka. És valami bennem visszaáll. Mintha a nevük emlékeztetne arra, hogy a szeretet nem mindig érzés, néha döntés. Nem mindig könnyű, néha munka. Nem mindig nagy, néha apró.

És azt hiszem, ezért szeretnék egy jelet. Nem a világnak. Nem a fotók miatt. Nem a „nézd, milyen szép” miatt. Hanem azért, mert jó lenne, ha néha – amikor rohanok, amikor szétszóródom, amikor elvesztem a fókuszt – lenne valami, ami visszaránt a lényeghez…