Belekortyolok a forró vaníliás, kamillás teámba, amit ma kaptam egy barátnőmtől, és közben hallgatom, amit a jó öreg imposztor bácsi énekel a vállamon. „Hagyom. Majd belefárad” – nyugtázom magamban. 

Hosszú évek óta írok. Nem a mesterségem csiszolása miatt, nem is azért, mert ez lett volna a „stratégiai lépésem” az önmegvalósítás felé. Az írás nálam soha nem volt választás kérdése – sokkal inkább egy túlélési forma. Kilenc éve zongorázom a betűkkel, legtöbbször hajnalban, vagy akkor, amikor már senki nem kér belőlem semmit, csak a csend. Nem vagyok író, nincsenek publikált könyveim, de minden leírt mondatom mögött ott vagyok én: megdolgozott évek, el nem sírt könnyek, újraépített álmok.

A Lélek Koffein blog indulásakor még nem tudtam, hogy ez lesz a szelepe annak a feszültségnek, amit nőként, anyaként, feleségként és örökké kétkedő lélekként magamban hordozok. Azt sem tudtam, hogy majd ennyi nő üzeni vissza: „olyan, mintha rólam írnád”. És valahol ez lett a legmélyebb küldetés: megírni azt, amit más nem mer, vagy nem tud, vagy amit talán én sem tudok kimondani, csak leírni, nagyon halkan, egy eldugott sarokban, egy üres lapon.

Ma is érzem azt a folyamatos nyomást a mellkasomon, amit a kételyek okoznak. Az imposztorszindróma nem hangos, nem is látványos, csak belülről lassan mar. Az az érzés, hogy nem számít, mit tanultál, mennyi tapasztalatot szereztél, hány nő mesélte el neked a legféltettebb titkait – valami mindig ott suttogja: „de vajon elég vagy?”.

Sokan azt gondolják, hogy ha valaki profi coach lesz, ha papírja van róla, ha szerepel a Forbesban, ha már „sikeresnek tűnik”, akkor biztosan tudja, mit csinál. De az igazság az, hogy én sem ülök a hegy tetején, egy megvilágosodott pozícióból nézve a többieket. Én is benne vagyok. Mélyen.

Az olvasói klubot, azaz a Soul Cafe-t nem azért hozom létre, hogy tanácsokat osztogassak, vagy szakmai eszköztárat oktassak. Nem egy jól kitalált program ez, ahol gyakorlatokkal, elméletekkel és akciótervekkel lehet fejlődni. Én nem foglak megjavítani. És nem is akarlak.