1:1 SZEMÉLYES COACHING
Szorongó vágyódásom a lelassulásra…
A decemberi első bejegyzésemet olvassátok. Azt hiszem ezt imádom a legjobban: írni és csak csendben egy finom halk zongoraszóló alatt
Tudjátok hogy csinálom?! Leülök és kérek. Kérem, hogy jöjjön ki minden az ujjaimon keresztül magamnak, nektek a lányaimnak. Írás, gondolatok, teremtő erők formájában.
Főztem magamnak egy csésze meleg, fűszeres teát, amit csak lassan kortyolgatok, mert most minden mozdulatban benne szeretnék lenni. Gyújtottam egy gyertyát is, amit már egy hónapja megvettem egy lakberendezési áruházban, mondván le ne maradjak a karácsonyi dekorról. Paradoxon, nem igaz?! Mintha, le lehetne maradni az ünnepről? Kint már kékes szürkeségbe burkolózik a délután, a nappaliban pedig a Reszkessetek betörők jól ismert hangjai szólnak. Ez a mi kis szertartásunk: november közepétől legalább ötször végignézzük, minden évben, újra és újra. És sosem unjuk meg.Mert ez nem csak egy film — ez a hangulat előszobája, és ebben a légtérben ülök csendben, és figyelem a kisbabámat. Bár az „kisbaba” szó is már lassan csak egy emlék…a torkom összeszorul attól, hogy már nincs “picibabám”. Egy hónap múlva lesz egy éves. És én egyre gyakrabban kérdezem magamtól: hova rohansz, idő?
A december mindig hozza a maga kontrasztjait.
Kint szikrázó fények, boltok, csomagolópapír zizegés, naptárban egymást érő események. Bent viszont ott motoszkál valami más.
A vágy a csendre. A nyugalomra. A belső békére.
Megint egy év.
Megint egy év, ami úgy suhant át rajtam, mint a vonat, amit néha csak kívülről figyelek, a peron széléről. Elzúg, elvibrál, benne emberek, pillanatok, mondatok, amelyeket alig hallok meg. Csak azt veszem észre, hogy vége lett, miközben én még csak most kezdtem volna el megérkezni. És igen, néha nem élek. Hanem túlélek. Mint egy túlpakolt hátizsákos utazó, aki mindig úton van, de már nem tudja, miért indult el. Túlélek reggeleket, amikor rohanunk a suliba.
Túlélek napokat, amiket elborítanak a feladatlisták, a „még ezt gyorsan meg kell csinálni” címkéjű teendők, a kicsit még válaszolni kéne üzenetek.
Túlélek estéket, amikor mint egy nagy krumpliszsák módjára borul be az ágyunkba. Túlélek beszélgetéseket, amik közben máshol vagyok, fejben listát írok, miközben a szívem valahol messze morzsolódik.
És valahol legbelül ott van ez a halk, fáradt sóhaj: „Lassíts már, világ…”
Ne hajts már ennyire. Ne kergesd a perceket úgy, mintha fogytán lenne az idő, miközben pont azokat a pillanatokat veszítjük el, amelyekért valaha elindultunk.
Van bennem egy nő, aki élni akar. Nem csak funkcionálni. Ott akarok lenni egy illatban. Egy hajszálfinom reggeli fényben. Egy kiskanál kakaóban, amit a gyerekeimnek keverek. Ott akar lenni a saját életében.
Mert nem azért született, hogy robotpilótán éljen végig egy életet, amiről aztán csak mesélni tud, de nem tudok már rá igazán mélyen visszakapcsolódni.
És talán ezért van szükségem most decemberben még jobban a csendre.
A belső visszavonulásra. A lelassulásra, ami nem lustaság, hanem egyfajta ellenállás. Egy szelíd, női forradalom a túlterheltség ellen.
Az ünnepek előtt nem díszeket akarok felaggatni, hanem a saját lelkemet kicsomagolni végre, óvatosan, mint egy törékeny üveggömböt, amit egy éve már nem volt időm elővenni. Szeretem nézni a babámat. Szeretem nézni a nagylányomat. Elszaladt ez a 10 év is. Potyognak a könnyeim és imádkozom, hogy legyen mindenre időm. Mint amikor egy hópelyhet kap el az ember a levegőben, és fél, hogy ha túl erősen nézi, elolvad.De mégis nézi. Mert abban a pillanatban benne van a teljesség. A jelenlét. A bizonyíték, hogy van értelme a csendnek.
Amikor a nagylányomra nézek, már nem a puha kisbaba-illatú kisgyereket látom, hanem egy önálló lényt, aki már tudja, mit akar, aki kérdez, vitatkozik, néha becsapja az ajtót, máskor meg hozzám bújik, és a hajamba suttogja, hogy „anya, te vagy a mindenem”. Nézem, és közben magamban visszapörgetem az éveket — hol voltam én tíz éve, hol tartottam, mit gondoltam az anyaságról, a nőiségről, az időről. És most itt vagyok, potyognak a könnyeim, és csak azt mantrázom magamban: legyen mindenre időm. Időm élni, nem csak túlélni.
Dolgozó ember, szülő, társ és barát, aki az egyensúly nagykövetének tartja magát. A Lélek Koffein a hivatásom és tökéletes mozaikfotóm: küldetése, hogy másokat támogasson önfejlesztésben, mentális egészségben és egyensúlyban.
„A valódi benső csend az, amikor elengeded annak szükségét, hogy a gondolataid állandóan kommentálják a valóságot.”
Eckhart Tolle
1:1 SZEMÉLYES COACHING
A Soul Café élménye mellett lehetőséged van személyesebb úton is kapcsolódni – egyéni coaching révén, ahol csak rád figyelek.
Dolgozzunk együtt a számodra fontos témákon, hogy tisztábban lásd a változáshoz vezető utat, és megtaláld a lépéseket, amelyek közelebb visznek önmagadhoz.
FIÓKOM
ELŐFIEZTÉS KEZELÉSE
ZÁRT FACEBOOK CSOPORT
ÖSSZES BLOGCIKK
MUNKAFÜZET ARCHÍVUM
HAVI ÉLŐ BESZÉLGETÉSEK ARCHÍVUM
Legyél részese a Lélek Koffein közösségének! Inspiráló gondolatok, praktikus életvezetési tippek, exkluzív tartalmak és újdonságok – mind egy helyen, csak neked. Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!