A gondolat teremtő ereje – anyává válás, érintés és határtalan tisztelet

Nagyon sokan kéritek tőlem: „Meséld el a szüléstörténetedet!”
Őszinte leszek, sokáig azt hittem, hogy majd egyszer megteszem. Hogy majd leírom a részleteket, a fájdalmat, a csodát, azt az ősi, nyers erőt, amit ott és akkor megéltem. Hogy majd megosztom, mert hátha másnak segít. Mert tudom, hogy a nők szeretnek kapaszkodni egymás tapasztalataiba, mert minden történet más, de mégis mind ugyanarra a mély közös tudásra épül: a női test, a női lélek és az élet születésének misztériumára.

Aztán rájöttem, hogy nem akarom megosztani. Nézzétek el.
Nem marketingcélból. Nem tartalomként. Nem azért, hogy több száz lájk és komment érkezzen rá. Mert ez a történet nem csak az enyém. Ez a történet a lányomé is. És úgy érzem, hogy a digitális világ zajában vannak dolgok, amiket nem kell szavakba önteni. Amiket nem kell tartalomként felhasználni, mert sokkal mélyebb rétegekben léteznek annál, mintsem hogy egy posztban, egy blogban, egy videóban elférnének. Ez az emlék az édesapjára, Pankára, a nővéreire és rám tartozik.

A gondolat ereje – hogyan születik meg egy álom?

Azt viszont elmondom, hogy ez a szülés nem véletlen volt.
Minden gondolat, minden felkészülés, minden tudatos és tudatalatti munka benne volt abban a pár órában. Kilenc hónapig mantráztam magamnak, hogy: „könnyű és gyors szülésem lesz.” Elképzeltem. Láttam magam előtt. Szinte sejtig mentem, minden este pláne az utolsó hetekben átéltem, láttam magam előtt.
Befizettem egy szülésfelkészítő tanfolyamra, mert tudni akartam, hogy mi vár rám. Nem félni akartam, hanem tudni. Lucánál rettegtem, Lucánál nem tudtam mire számíthatok, Lucánál minden más volt. Csoda volt az is, de más.

Végül, minden úgy történt, ahogyan fejben összeraktam.
Igen, könnyen és gyorsan érkezett.
De mély, határtalan fájdalommal. Természetesen. Ősi erővel. Mocskos nagy büszkeséggel, hogy igen megcsináltam.

És most, hogy itt van, most, hogy a mellkasomon alszik, most, hogy érzem a kis teste melegét, most értem meg igazán, hogy az életben minden a gondolatainkból indul.Hogyan látod magad? Milyen jövőt teremtesz magadnak? Milyen történetet mesélsz magadnak nap mint nap?

Az érintés nyelve – amikor a test beszél helyetted

Most, egy hónapos kislány anyjaként nemcsak gondolkodom erről, hanem érzem is.
Az ő nyelve nem a szavak. Nem az elmélet. Hanem az érintés.

Rám hajtja a fejét, rám kapaszkodik, a kis ujjaival az enyém köré fonódik. Mert az első biztonság, amit egy ember érezhet, az az érintésben van.

És milyen könnyen elfelejtjük ezt felnőttként.
Ahogy megtanulunk beszélni, megtanulunk bezárni is.
Megtanulunk távolságot tartani.
Megtanuljuk elfojtani azt a mély, zsigeri szükségletet, hogy valaki tartson minket.

Tegnap 25 perc masszázson voltam, és ahogy ott feküdtem, rájöttem, hogy az érintés gyógyító ereje nemcsak a kisbabámnak jár, hanem nekem is. Férjem ölel, puszil, mindent megkapok tőle, de egy ilyen speciális gyermekágyi masszázs csodákat ért.

Mikor kaptál utoljára egy érintést, ami nem várt el semmit?
Mikor érintett meg utoljára valaki úgy, hogy nem volt benne szándék, csak jelenlét?

Felnőttként sokan csak adunk, adunk, adunk. Ölelünk, ringatunk, szeretünk – de mi kapunk-e?

Most tanulom újra. Most tanulom, hogy én is megérdemlem.
Hogy az érintés nem gyengeség.
Hogy nem kell, hogy legyen célja.
Hogy nem kell visszaadni.
Hogy nem kell érte kérni.

Hogy a jelenlét is elég.

Amit magammal viszek

A szülés tanított meg rá, hogy amit elhiszel, azt meg is teremted.
Az anyaság tanít meg rá, hogy amit érintéssel adsz, az sokkal mélyebben él tovább, mint a szavak.

Én most így vagyok.
Itt vagyok.
Tanulok.

És közben gyógyulok is.